A dedikálás egy műfaj. Nekem is, csak másképp. Nem a másik oldal, hanem a harmadik. Őrzővédő szerep, héló. A dedikálás sokesélyes. Van, hogy nem jön senki a szerzőhöz. Egy órán át ül ott, és senki. Ez az a helyzet, amikor a szerkesztő nélkülözhetetlen, gondolom, nem kell részleteznem. Van még egy olyen bonyolult helyzet, amikor tömött sorok állnak. Ekkor pszichológusból szerkesztő átmegy pszichiáterbe. A szerzőre csak annyiban kell koncentrálni, hogy kapjon inni, ha kifogy a tolla, legyen másik. Ha ez rendben, onnantól csak a dedikákra kell koncentrálni. Főleg, akik hát mögül könyörögnek, hogy intézkedjek, ha lemegy a sor. Szerezzek nekik autogramot. Egy idő után pszichopatába váltok. Talán egyszer jegyzetelnem kéne, mikkel traktálják ilyenkor időnként az írókat, költőket. Vagy az a látvány, mikor harminc fokban valaki tucatnyi régi könyvvel érkezik a hóna alatt. Ma azonban csak egy laza dedikálás volt Kovács András Ferenccel. Jöttek dedikáltatni, és jöttek barátok. Esterházy Gitta, Szikszai Rémusz támogatták lelkileg a szereplésekben megfáradt KAF-ot, egy hete van itt lassan, rádió- és tévéinterjúk, fellépések hadát küzdötte le. Innen még ment Látó estre, mely folyóiratot főszerkeszti Erdélyben. www.lato.ro
Remélem, a csapból is ő fog folyni, megérdemli.