Már a második könyvbemutatóját hallgattam végig Grecsó új könyvének, és már az elsőn, a kiadóin is csak tátottam a szám a profizmusán. Hiába ül ki valaki a remek könyvével, ha a bemutató unalmas, és véletlen ehhez a szerzőnek is köze van, többé nem lesz tele a terem. Krisztián varázsa a természetessége. Először őszinteséget akartam írni, de ez nem elég pontos, őszintének látszani is lehet. Meg milyen is az már, mikor egy író őszinte. A terem - mint sejthető volt - tömve. Nőkkel, oké, nőkkel. Idősebbekkel, fiatalabbakkal. Lévai Balázs kérdez, jól, hát persze. Mindenki megkapja a magáét. Még én is. Tudom, milyen nehéz újat és újat mondani egy regény kapcsán, pláne ha az ember épp most esett be a rádióinterjúról, ahol ha nem is pont ugyanezekre a kérdésekre, de hasonlókra kellett ...természetes, friss válaszokat adnia. Mellettem elférsz a címe ennek a regénynek, első olvasásra beleszerettem ebbe az életigenlő két szóba, címbe. Aztán a regénybe is. Most a szerzőbe is, pedig hát múltunk van.
A beszélgetés persze azon a szálon indult, amely körüllengi megjelenése óta a könyvet: mennyire fikció és mennyire (saját) családtörténet a regény. Grecsó olvasóként válaszol, azt mondja, ha Háy János történelmi regényeit olvassa is belelátja Háy Jánost, akár a középkori történetbe is, hogyan is várhatna el mást a saját olvasóitól. Érdekest mond arról is, hogy a családot (az ő családját) az új könyvben a sok "fikció" zavarta, míg a visszajelzések alapján az olvasók egyértelműen családregényként olvasták. Lévai összefoglal: identitásregény és családregény és krimi, utóbbi a szó posztmodern értelmében. Aztán az írás terápiás hatásáról esik szó, na ebbe se futnának bele sokan, lehet ez akkora zsákutca, hogy a fal adja a másikat. Grecsó elmondja, az érdekelte, mi az emlékezés. De nemcsak elméletileg, hanem hogy egy ember mások, elsősorban a családja és persze saját múltjából mire hajlandó emlékezni. Meséli, középiskolákban tartott rendhagyó órákon mindig megkérdezte, ki tudja, hol és milyen körülmények közt ismerték és szerették meg egymást a nagyszülei. Soha senki sem jelentkezett. Mígnem híre ment a dolognak, és amikor Pécsen is feltette a kérdést, egy osztály minden tagjának a magasba lendült a keze. Huszonvalahány gyönyörű történet hangzott el. Már megérte, mondja Krisztián, ha ennyi megtörténik, hogy gyerekek leülnek beszélgetni erről a nagyszüleikkel. Az irodalom és az ő kapui.
Dörömböljetek.